Bandinak sem az étvágyával, sem az emésztésével nem volt soha semmi gond egészen addig, míg meg nem született Magda. Tudtuk, hogy ez nehéz lesz neki, próbáltunk rá odafigyelni, már amennyire egy egész nap ordító újszülött mellett lehet. Arról már sírtam itt, hogy miért is adtam bölcsődébe ezt a szerencsétlen gyereket, úgyhogy nem kezdem megint ostorozni magam emiatt.
Utólag visszagondolva, Magda születésével nagyjából egy időben azzal az idegesítő új szokással kezdődött az egész visszatartósdi, hogy esténként, szigorúan a szülők hőn áhított szabadulását jelentő villanyoltás és búcsúpuszi után Bandi bejelentette, hogy kakált. Ilyenkor nagy puffogva kicseréltük a pelenkáját, amelyben egyébként 2-3 mogyorónyi izénél nem volt soha több. Ami a normális kiterjedésű végterméket illeti, elkezdett kimaradozni egy-egy nap, de ekkor még nem tulajdonítottunk ennek jelentőséget. Aztán február-március környékén már előfordult, hogy két napig sem volt semmi, de ez még mindig nem jelentett problémát számára, és bár furcsállottuk, számunkra sem okozott álmatlan éjszakákat. Húsvét táján fordult látványosabb szakaszába az ügy, ekkor már 3-4 napig is visszatartotta, amiről úgy gondolta, az övé. Láthatóan szenvedést okozott neki megválni tőle, én pedig ekkor fordultam először az én sokat látott Google barátomhoz, aki megnyugtatott, hogy ez nagyon gyakori, és ellátott különböző jó tanácsokkal is. Így hát a következő hónapok azzal teltek, hogy türelmesen álltunk hozzá a kérdéshez, nem volt mindennapos beszédtéma, nem faggattuk a gyereket, nem erőszakoskodtunk vele, megdicsértük, ha legalább megpróbálta, produktum esetén nem tapsoltunk feltűnően, útközben minden kutyaszarnál megálltunk megbeszélni, hogy mindenki kakál mindennap, csak rostdús ételeket adtunk neki, itattuk, megvontunk tőle minden édességet, gyurmáztunk, a javaslatok közül csak az ugráltatást voltunk kénytelenek mellőzni Bandi folyamatos felső és alsó légúti betegségei miatt. A Bandi univerzumában érvényben lévő CiCa mértékegységrendszerre váltva meséket kreáltam cicákról, akik bemennek az alagútba, ahol sötét van, és kijönnek a másik végén, mert ott süt a nap és egy kafa csúszda várja őket, juhú! Elkezdtem én is cicának nevezni a kakát, a cicák kopogtattak az ajtón, aztán már dörömböltek, és rimánkodtam Bandinak, hogy nyissa ki nekik az ajtót. De nem nyitotta.
Elborzadva olvastam, hogy egyes gyerekeknél fél évig is eltarthat a dolog, fú, gondoltam, abból mi már megcsináltunk 4 hónapot, akkor mindjárt vége. Kétszer konzultáltam a bölcsipszichológussal, aki szintén megnyugtatott, hogy mindent jól csinálok, jól gondolok, ő elmondta, hogy a visszatartás mögött mindig düh húzódik meg (jelen esetben a kistestvér miatt, akit nem bánthat) így hát azt javasolta, hogy találjuk meg azt a tevékenységet, amely során kiélheti az agressziót, pl. tépjen, gyűrjön papírt, firkáljon vadul. Jó, próbálkoztunk, de ez ilyen irányítottan nem megy, nincs olyan, hogy gyere csak, kisfiam, firkálj ide egy csúnya nagy pacát, aztán szaggasd darabokra azt a ronda papírt! Mondjuk, egyik este szétvert egy IKEA-s dobozokból épített papírházat puszta kézzel (szegény Vera, úgy sírt, mint a záporeső), és hiába építettük fel másnap újra, hogy aznap este is porig rombolja, nem segített.
Közben kiderült számomra, hogy ez tényleg milyen gyakori probléma. Nem volt ismerős, aki ne ismert volna a közvetlen környezetéből valakit ezzel kínlódni. Én meg egyre kétségbeesettebb arccal kérdezősködtem, hogy ugyan mondják már meg, mit csináljak, mert ez egyre rosszabb. Az emberek csak széttárták a karjaikat, és csak azzal biztattak, hogy egyszer valahogy elmúlt. A gyerekorvos a Laevolacot javasolta, kúraszerűen. Ennek az lett az eredménye, hogy Bandi naponta 10-12 pelenkát kent össze, de normális adag egyáltalán nem jött belőle. Most nem azért, mert smucig vagyok (de), és nem mondom, hogy nem tölt el örömmel a Libero Klubban még oly lassan gyűlő pontok látványa is, de egyszer csak megelégeltem ezt a mérhetetlen pazarlást és eldöntöttem, hogy inkább alsógatyát mosok. Napi 6-7-et, illetve a nadrágokat, mert a szagot azok is azonnal átvették. Meg a kezemet, amit Ágnes asszony módjára jártam kényszeresen suvickolni, mert a szag az orromból nem akart oszlani. A Bandi által termelt szennyessel és a szagokkal folytatott kilátástalan küzdelemben kezdtem alulmaradni, ezzel párhuzamosan egyre ingerültebben viszonyultam ehhez az ügyhöz és sajnos Bandihoz is. Ekkor a gyerek már rég nem kakált, hanem szart. Jobban mondva nem szart. Helyette balettozott, és már teljesen mindegy volt, mit adok neki enni, mennyit iszik, kap-e Laevolacot, ő profi és gyakorlott visszatartóvá vált. Még tanácsokat is osztott a témában Verának, amikor egyszer a játszótéren tört rá az inger: Veja, úgy kejj csinájni, hogy szojítod a jábadat. Vagy vissza kejj nyomni a kezeddej. - Anyád.
A nyár volt a mélypont, főleg az augusztus. Rengeteg hülyeséget elkövettünk ekkor már, amikről tudtam, hogy nem kéne, de nem érdekelt. Annyira tehetetlennek éreztem magam, és ha az a sok praktika nem segített, akkor gondoltam, le van szarva, legalább én ne robbanjak fel az idegességtől, és különben meg hadd lássa ez a kis hülye, hogy ez nem normális dolog és mennyire kikészül tőle mindenki. Akkor is tudtam, hogy nem kellene, de sokszor beszéltünk ingerülten a füle hallatára a kérdésről, mert ömlött belőlünk a feszültség. Erőszakoskodtunk vele (nyilván feleslegesen), hogy nem állhat fel a wc-ről, amíg nem kakált. Ha láttuk, hogy táncol, elkaptuk, hanyatt fektettük, terpeszbe feszítettük a lábát, hogy jöjjön már ki belőle a cucc.
Amikor sikerült neki elengedni, akkor kisütött a nap, mindenki mosolygott a családban, őt is beleértve, mert ilyenkor láthatóan megkönnyebbült, és 2-3 napig szeretet, béke, harmónia uralta a légkört itthon. Aztán kezdetét vette a 3 napos, visításokkal színesített balettelőadás és részünkről az őrület. Bandi mintha itt sem lenne, két tánc között csak meredt a messzeségbe szótlanul, ténfergett, játszani eszében sem volt, még a játszóházban sem. Minden energiáját és gondolatát az kötötte le, hogy visszatartsa.
A nyaralás boldog és önfeledt percei
Játszóházi performansz
Nyilván végig tisztában voltam vele, hogy nem jó tőle erőszakkal elvenni, amit nem akar ideadni. De már annyira aggódtunk érte, és féltünk, hogy komoly következményei lesznek. Ezekben a hónapokban teljesen elromlott az étvágya (talán nem kellett volna felhívni a figyelmét arra, hogy aki eszik, az kakál is), lefogyott, látszottak a bordái, mindez irtózatos hordóhassal párosult. A 3 éves státuszvizsgálaton 14,9 kg-ot nyomott (Vera rögtön hozzátette: A kakájával együtt, amit visszatart!), mindössze 90 dekával többet, mint egy évvel azelőtt. Újra a Google után nyúltam, ezúttal már fórumot is olvastam, ami még inkább elkeserített. Attól is féltem, hogy mindjárt itt a szeptember, az óvoda, mi lesz ott, ez így nem megy, haza fogják küldeni. Főleg, hogy újabban már a pisilést is megpróbálta visszatartani, azt nyilván kevesebb sikerrel...
Eljött a szeptember, elkezdődött az óvoda. Egy hét után beteg lett Bandi, két hét itthon. Nem bántam annyira, ezzel is időt nyerünk, gondoltam az elején. A gyerekorvos javaslatára újra kezdtem a Laevolacot, napi bő 10 ml-t kapott reggel, éhgyomorra, esténként pedig 5 csepp Guttalaxot. Ez sem volt elég ahhoz, hogy elkerüljük végül a kórházi látogatást, mert miután 6 napja visszatartotta még ezek mellett is, nem mertem tovább kockáztatni. Bevittem a Jánosba beöntésre, bármennyire is azt olvastam mindenütt, hogy alulról ne próbáljuk megoldani. Látszólag nem okozott neki nagy megrázkódtatást, ami történt, de ez csak a látszat, mert az első megnyilvánulása ez volt: Mindig vissza fogom tajtani. Ezzel egyidejűleg viszont megszállt valami különös béke, és eldöntöttem, hogy nem fogom óvodába vinni, amíg meg nem oldódik ez az ügy. Ha 3 hónap, akkor három hónap, ha fél év, akkor annyi. A Jánosban javasolták, hogy keressem meg az ott kisgyerek-szülő konzultációkat tartó főnővért, talán tud segíteni. Eddig kétszer jártunk nála, pár percnyi ismerkedős beszélgetés után mindjárt volt is egy remek ötlete arra, hogy hogyan jutalmazzam közvetve Bandit a produkcióért. Rajzoljunk egy macskát, aki kap egy gombolyagot, ha Bandi kakált. Így ha a macskának örömet szerez az ajándékkal, ő is örül majd. Nem ő kapja a jutalmat, de mégis kap valamit. Rajzoltunk, a macska pedig nem egészen 3 hét alatt 10 gombolyaggal lett gazdagabb.
Bandi tényleg örül, hogy rajzolhatunk a macskának, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem maradéktalanul boldog attól, hogy hagyta magát így megvezetni. Még mindig elhaló hangon, mély szomorúsággal a szemében szokta közölni, hogy Kijött..., és egyszer bevallotta, hogy Nem öjüjök, ha a wc-be kakájok. És még mindig csak engem ajándékoz meg vele, ha épp nem érek rá, pl. zuhanyzom, inkább megvárja, hogy befejezzem.
A macska nagyszerű ötlet volt, és nagyon kellett a sikerhez, de az áttörést az hozta meg, hogy megadtam magam. Napról napra lehetett érezni, ahogy Bandi oldódik, és a korábbi elutasító attitűdöt felváltotta az az érzés, hogy mégis szüksége van az anyja törődésére. Minden délelőtt várja, hogy lefektessem Magdát, és játsszunk, ha valamiért ez tolódik, kérdezgeti is, hogy mikor viszem már Magdát aludni. Azt a bő egy órát aztán teljes egészében arra fordítom, hogy együtt gyurmázzunk, vonatpályát építsünk, duplózzunk, építőkockázzunk - nagyjából ezek közül választ játékot. Teljesen visszatalált hozzám, és megtalálta magát is. Elkezdett gondolkodni, beszélgetni, értelmeseket kérdezni, kezdeményez, aktív. Az étvágya is visszatért, jelenleg 16 kiló.
Mi a tanulság? Közhelyszerű evidenciák következnek, de ezeket néha olyan nehéz meglátni.
Egyrészt az a tanulság, hogy ha nem is látszik egy gyereken, hogy mennyire kell neki az anyjával eltöltött saját idő, akkor is szüksége van rá. Hiába olyan kis önálló, szépen játszik egyedül, nem igényel mókamestert, és inkább előzékenyen ő maga bocsátja testvérei rendelkezésére az anyját, hiába utal minden jel arra, hogy ő jól érzi magát az anyja kitüntetett figyelme nélkül is, ez nem igaz.
Másrészt az a tanulság, hogy ne hazudjak magamnak: ne színleljek nyugalmat, ha nincs, mert teljesen félrevezet, és magam is elhiszem végül, hogy jó vagyok és jól csinálom, ez meg aztán csak konzerválja a problémát és hátráltatja a megoldást. Már látom, hogy egyáltalán nem álltam türelmesen a kérdéshez hónapokig, csak azt hittem, meg csak úgy csináltam. Akkor lettem türelmes, amikor félresöpörtem minden másodlagos kérdést és az én kényelmemet érintő szempontokat (meddig fog tartani, elegem van a gatyamosásból, mi lesz az óvodában stb.), és elkezdtem a lényeggel foglalkozni (mi váltotta ki).
Harmadrészt az a tanulság, ami már annyiszor bebizonyosodott az elmúlt 5 év során, hogy meg kell adni magam, és ez nem ugyanaz, mint hogy feladom magam. És kész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése