Amíg Magda meg nem született, minden a legnagyobb rendben volt közöttünk. Szerelemtől fátyolos tekintettel lestem minden mozdulatát, csodáltam szépségét. Élveztem, hogy odabújik hozzám... mit odabújik? Olyan gondosan beilleszti a fejét a nyakamba, úgy körbefonja rajtam kezét-lábát, hogy szomszédos puzzle-darabok vagyunk, ha ölbe veszem. (Szerencsére ez még mindig így van.) Boldog voltam attól, hogy milyen egyszerű vele az élet, teljesen kiszámítható módon működik, nem hisztizik, jól eszik, éjjel alszik, nem jön át az ágyamba, még csak nem is kell mellé feküdnöm, hogy elaludjon, és le voltam nyűgözve attól, hogy nem kell napestig szórakoztatni, hanem önállóan és elmélyülten játszik.
Amikor vártuk Magdát (és nem tudtuk a nemét), sokszor megbeszéltük a férjemmel, hogy Bandi nem lehet szendvicsgyerek, mert mi annyira, de annyira oda fogunk rá figyelni, hogy fogalma se lesz róla, hogy van ilyen kategória. Mikor Magda megszületett, az egyik első gondolatom az volt, hogy de jó, akkor Bandi lesz _a_ fiam, ő ebben lesz különleges.
Hát, egyelőre úgy fest, hogy ő egyáltalán nem érzi magát különlegesnek. Magdától már az első pillanatban rosszul lett. Többé nem akart bejönni látogatni, beteg is lett, száj- és körömfájás kínozta, tiszta kiütés lett az arca, bár ezt még Magda születése előtt kapta el. Én csak azt láttam, hogy olyan fénytelen lett az arca (a mai napig az), és hogy nem akar a szemembe nézni, a húgom meg azt mondta, hogy olyan lett, mint amikor egy felnőttről azt mondja: elég szarul néz ki. Aztán előjött ezzel a szarakodással (erről még azért nem írok, mert benne vagyunk a sűrűjében, ha stílusos akarok lenni, akkor nyakig ülünk a szarban), majd végig betegeskedte a tavaszt és a nyár eső felét. Nagyon bántam már, hogy beadtam bölcsődébe, inkább rá kellett volna szánni azt a pár hónapot ősszel, aztán meg így is, úgy is itthon ült egész tavasszal, csak így még beteg is volt. De olyan jó ötletnek tűnt előtte, úgy éreztem, szüksége van már a közösségre, és hogy jól fogja magát érezni, ami lehet, hogy így is volt, és nem lett volna semmi gond, ha nem születik testvére. De hát született, és - számomra legalábbis - nem derült égből, tehát nekem lehetett volna annyi eszem, hogy ezt az apróságot szem előtt tartva Bandival foglalkozom inkább, mint hogy megírok pár(száz) termékajánlót. De mindegy, ez már így alakult, most már nem tudok ezen változtatni, mit rágódjak rajta tovább. Inkább bizakodva tekintettem a jövőbe, és arra gondoltam, nyáron lecsillapodnak a kedélyek, nagyokat nevetünk majd együtt, nyaralunk, szaladgál sokat a játszótéren és megerősödik ez a gyerek, és megoldódnak a dolgaink szeptemberre.
Semmi sem oldódott meg, a szarakodás egyre rosszabb, az étvágya rettenetes (egy év alatt 900 grammot, tehát nem egészen egy kilót hízott, ami úgy jöhetett ki, hogy tavaszig hízott, majd aztán az utóbbi fél évben csont és bőr alkatúra fogyott), és tessék, az óvodában eltöltött egy hét után jött a menetrend szerinti kéthetes betegség. Az önálló játéknak is lőttek, helyette inkább önállóan ténfereg és önállóan nem csinál semmit. Bármit próbálok játszani vele, nem érdekli, inkább odébbáll. Amikor hazaér Vera, felvillanyozódik, és kezdetét veszi a majmolás. Ugyanazt játssza, mint Vera, minden szavát ismétli (azzal a különbséggel, hogy a kutyát cicára cseréli), ha közben Vera megköszörüli a torkát, akkor ő is köszörüli, ha Vera sóhajt egyet, akkor ő is sóhajt. Csak egyetlen dologban nem utánozza, sajnos...
A felső légúti nyavalyából tulajdonképpen most egész könnyen kigyógyult. Már mehetne is újra oviba, de azt mondtam a gyerekorvosnak a kontrollon, hogy köszönjük, nem kérünk igazolást. Mert nem fogom óvodába vinni, amíg meg nem oldódik a szarozós ügye. Jaj, de jó! - tört fel belőle, mert gondolom, magától nem akart ő rendelkezni az én időbeosztásomról, de szíve szerint ezt tanácsolta volna ő is. Három gyereke van, szóval érintett a középsőgyerek-témában. És aztán bekapcsolt és szinte egy szuszra eldarált nekem egy sor evidenciát, amelyeket eddig nem láttam a szemellenzőmtől, de a döntésem (azaz a fegyverletétel) után annyira nyilvánvaló lett minden:
- ezek jelek, örüljek, hogy kijönnek, nem pedig elfojtja (mint annak idején a gyerekorvos középső gyereke, aki most 16 évesen sorolja a régmúlt sérelmeit)
- ezek visszahozhatatlan hónapok, amelyeket most együtt tölthetek vele és szerencsére abban a helyzetben vagyok, hogy megtehetem, hogy nem viszem óvodába
- a középső gyerek attól zakkan meg, hogy olyan ügyes és okos szeretne lenni, mint a nagyobb testvér, és olyan kis aranyos, mint a kisebb, de egyik sem fog neki menni, ezért olyan semmilyennek érzi magát
- nagyon fontos, hogy legyen csak vele közös program, a másik kettő ne legyen ott, mert attól, hogy nem mondja vagy nem mutatja, még van igénye a kizárólagos figyelemre
- ha a kizárólag rá fordított figyelem hatására megtapasztalja, hogy ő is ugyanolyan fontos, mint a másik kettő, akkor majd magára talál, és nem lesz olyan semmilyen
És hihetetlen, hogy alig egy héttel a nagy nehezen meghozott döntés után már pozitív jeleket tapasztalok, de ezek egyelőre még elbuknak a Breaking-próbán, úgyhogy közlésükkel még várok egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése