Az ember ne őrüljön meg

Azt hiszem, kicsit átment a blog realisztikusból idealisztikusba. Pedig semmi nem változott, csak én. Ma is szinte mindennapos lehetne, mint amit megénekeltem a blog első pár bejegyzésében, csakhogy ma már rendszerint nem vagyok olyan hülye, hogy megengedjem magamnak a kiborulást, bármi történjék is. Ha már majdnem elcsábulok egy kis fejhangon ordibálásra, működésbe lép a riasztó: Neked kell okosabbnak lenned, hülye! Mert rájöttem, hogy csak két címke közül választhatok: OKOS vagy VESZTES. Micsoda felismerés... De nem, a felismerés három éve is megvolt, de hogy sikerüljön megvalósítani is, ahhoz igen sokat kellett gyakorolni. Ezúton is köszönöm trénerem, Vera fáradhatatlan, kitartó munkáját e téren. Ha viszont nem borulok ki, nem is írom meg az esetet, mert mi érdekes lenne abban. Csakhogy azért elég frusztráló dolog mindig OKOSnak lenni. Erre tegnap jöttem rá, amikor különböző tényezők véletlenszerű együttállásának köszönhetően kifejlesztettem a kiborulás egy kevésbé látványos, sajátos formáját. Szóval megy ez még nekem.

Vera január eleje óta nem bír visszaszokni az óvodába, amikor már épp alakulna, akkor beteg lesz, majd  kezdődik minden elölről. A héten viszont végre egészen jól mentek a dolgok, reggelente vígan sétált be, és még az is előfordult, hogy délután szemrehányást tett nekem, amiért olyan korán mentem érte. Tegnap reggel azonban olyan pofont kapott az élettől, hogy egész nap nem tért magához. Fül- és szemtanúja volt ugyanis, amint két csoporttársa és felmenőik megbeszélik, hogy ovi után bandázni mennek egy harmadikhoz. Ezután az egyik lány szerette volna megnézni, mit hozott aznapra magával Vera. Ő viszont csak szorongatta a három műanyag kiskutyát és mesterkélt haraggal az arcán elfordult. Tudtam, mi a baja. Egy darabig hallgatott, aztán megszólalt: Anyaaa, szeretnék én is elmenni egy ovistársamhoz délután. Anyai szív megszakad. Nagyon nagy előrelépés, hogy végre megvan benne a szándék, csakhogy nincs senki, akivel olyan jóban lenne. Többnyire még mindig egyedül játszik, bár szeretne most már másokkal, de nem megy neki. Csak nézi, vagy jobb esetben utánozza őket. Azt feleltem neki, hogy nem lehet, mert délután Nóri nénihez (nevelési tanácsadó gyerekpszichológusa) megyünk. Végül is nem hazudtam.
- De akkor utána!
- Az már nem fér bele a délutánba.
- Akkor ezután a nap után!
- De most hétvége jön.
- Akkor jövő héten.
- Jó, majd megbeszéljük és megszervezzük.
- De mikor? Én most akarok.
Ez így ment tovább, amíg végre be nem toltam a csoportszobába.
Az egészet egyébként a többi anyuka is hallotta, de nem szóltak semmit. Anyai szív még jobban megszakad. Nem haragszom rájuk, de sokan közülük tudják, hogy Verának milyen nehéz ügy a beilleszkedés, én ilyen esetben azt hiszem, valamit léptem volna, vagy nem is tudom, nem vagyok ilyen helyzetben. Nem tudhatom azt sem, hogy esetleg korábban nem próbálták-e arra ösztönözni a gyerekeiket, hogy játsszanak Verával, amire azok azt mondták, hogy nem akarnak vele. Mindegy.
Azt sem bántam ezután, hogy Bandi annyira sír utánam a játszóházban, ahol magára hagytam 3/4 órára. Azon gondolkodtam, mit kéne csinálni. El kellene hívni magunkhoz valakit? De kit? És egyáltalán eljönne hozzánk bárki? Vera annyira kívülálló a csoportban, hogy az újonnan érkezett, a kapcsolatháló hasonlóan periférikus pozícióját elfoglaló csoporttársra kiéhezett hiénaként csapott le, és felkarolta, terelgeti, játszani hívja, vigasztalgatja. Talán őt kellene elhívni?

Vágás.

Délután kissé késve érkeztünk érte Bandival, aztán a fokozódó hóhelyzet miatt lépésben haladtunk a városban, én ideges voltam, hogy elkésünk, Vera meg feltűnően rosszkedvű. El is panaszolta, hogy aznap semmi jó nem történt az óvodában. Gondoltam, majd Nóri néninél jobb kedvre derül, az eddigi két alkalommal jól érezte ott magát. Most viszont már a kocsiban elmondta, hogy semmi kedve oda menni, menjünk inkább játszóházba. Ennek megfelelően állt a dologhoz ott is. Nem akart kiszállni az ölemből, nem akart nélkülem Nóri néni szobájába bemenni, aztán 10 perc alatt háromszor kiszaladt hozzám a váróba, legutoljára már nem ment vissza. Elkezdte dobálni a játékokat, rugdosni a pszichológus cipőjét, már velem sem maradt benn, és többször hangoztatta, hogy ma minden rossz volt az óvodában és itt is, fáradt a keze is, a lába is, aztán egyre hangosabban kiabált, hogy menjünk haza, azonnal. Úgy kívánt hazajutni, hogy felöltözni nem volt hajlandó, csak kuporgott egy fotelban. Végül csak sikerült harci díszben útnak indulni, és egy pillanatra úgy tűnt a Lipóti Pékségben, hogy sikerült lekenyerezni egy pozsonyi kiflivel, de amint kitettük a lábunkat az utcára, megint kezdődött a terror: hogy a szél az arcába fújja a havat, hogy nem bír jönni, hogy lecsúszik a nadrágja, hogy fázik a keze, hogy menjünk már haza... Hozzáteszem, hogy 100 méterre volt a kocsi, ez jelentett számára leküzdhetetlen távot. A kocsiban a hazafelé tartó (hómentes esetben 10 perces, ezúttal 1 órás) úton először az okozott számára gondot, hogy megítélése szerint nem húztam meg eléggé a biztonsági övet. Fejhangon üvöltött kb. 20 percig, hogy álljak meg és húzzam szorosabbra, mert meg fogja büntetni a rendőr. Én pedig türelmesen válaszolgattam, hogy nem lehet, nem tudok megállni, amúgy higgye el, hogy meghúztam eléggé. Aztán addig rángatta az övet, míg kibújt valahogy belőle, őrjöngött, hogy így nem szabad utazni egy gyereknek, miért nem értem ezt meg, utána megpróbált a két ülés között előre mászni, hogy az ölembe üljön. Visszatessékeltem és kértem, hogy kapaszkodjon. A következő 20 percben az artikulátlan üvöltés oka az volt, hogy túl hosszú a sálja, haladéktalanul vágjam le a lelógó végeket. Én még mindig birkákat megalázó türelemmel válaszolgattam, hogy ez esetben soha többé nem tudnánk megkötni a nyakában azt a sálat. Az utolsó 20 percben felkínálta a lehetőséget, hogy egy mesével megnyugtassam. Én pedig éltem a lehetőséggel, és miközben regisztráltam magamban, hogy a Városmajor úton egyetlen alkalommal tudtam kettesbe kapcsolni, valamint hálát adtam magamnak az okos eszemért, hogy még délelőtt elintéztem a hétvégi bevásárlást, elmeséltem neki (illetve nekik, mert Bandi is ott ült, de ennél több szerep nem jutott neki délután) a Piroskát.

És én egyáltalán nem voltam ideges. Miért? Mert ez mindennapos. Ennyit meg nem őrjönghetek, mert akkor már nem a saját ágyamban fekve írogatnék róla, hanem egy elmegyógyintézeti kórteremben magamról. Jó, ennyire nem szokta behergelni magát, de ez rajtam múlik, mert ha én nem uralkodnék magamon, akkor minden napra jutna ilyen sztori. Nem tudom, miért került most ennyire magán kívülre. Próbáltam végig szem előtt tartani, hogy neki most mennyire fáj, ami reggel történt, talán ez is segített, hogy ne ordítsak.
Aztán hazaértünk. Vázoltam a helyzetet a férjemnek, és ekkor mégiscsak elöntött a keserűség. És mivel már biztonságban éreztem magam és az esti fektetési szertartást, és bár nem ez az alapértelmezett megküzdési stratégiám, megittam egy sört, majd még egyet. Csak ültem a fotelban, kortyolgattam, nem érdekelt, hogy a levetett gyerekruhák szanaszét hevernek a földön, hogy nem pakoltam el a játékokat, hogy jól be lesz-e kenve a gyerek a testápolójával, ja, Bandi nem is fürdött? Kit érdekel? Ettek valamit? Mit bánom én, majd szólnak, ha éhesek. Mit gondolnak most rólam a gyerekeim? Le van szarva. Aztán egyre jobban sajnáltam magam, a lelkem egy kommentért sírt, vagy legalább egy lájkért a Facebookon, csak szeressen már valaki... Végül is nem szeretett senki, ezért lájkoltam én egyet-kettőt, majd elfogyott a sör, leöblítettem három pohár vízzel és elmentem esti mesét olvasni meg altatódalokat énekelni. Sörszagúan, ahogy azt Vera megjegyezte.